Részletek

Az idézetek sorrendjének, a részleteknek nincs semmilyen dramaturgiai jelentősége. Szerepe megismerni a stílust, megmutatni egy-egy jelenetet, ezzel kedvet hozni azoknak, akik még nem olvasták el.

Tartalom

1. Sára, a jó nő. 1
2. Miklós, a gavallér. 22
3. Jakab megjelenik. 60
4. Apa külföldre megy. 65
5. Viola megszereti az otthonát 69
6. A tinédzser érzelemvilága. 74
7. Jakab nem érti Sárát 112
8. Harag és jókedv. 142
9. Viola másképp látja a világot 180
10. Démonok a bemutatón. 197
11. Döntés Amerikában. 214
12. Viola Angliában. 219
13. Tomi váratlan kérdése. 222
14. Tökéletes fotó a tökéletesről 233
15. Sára szembesül 243
16. Szép az élet Ausztráliában. 260
17. Sára rendel a webshopon. 270
18. Találkozás ostorcsapásokkal 273
19. Mirandánál 286

RÉSZLETEK

Az irodai székbe lazán belecsúszva ül. Már régen kinézte ezt magának.
A valódi bőrszéket a vastag tömőanyag különleges szteppelése még ké­nyelmesebbé teszi. Ez jár neki, hisz a neve jelentése is „úrnő”. A Sárák nem ülhetnek egy vacak széken, amitől fáj az ember háta. Ő nem tudja megérteni azokat, akik hagyják, hogy a fejükre szarjanak. Messze távolba néz ki az ablakon, a fókuszt nem változtatja meg, miközben a derekát hát­ra támasztva, lassan, de határozottan fordítja testét jobbra, balra. Két talpa nem mozdul, csak a szétnyíló combjait mozgató térdei váltanak irányt, hol a fal felé, hol az ajtó felé fordulva. A mozdulattól a feneke féloldalasan, felváltva, ritmikusan emelkedik, ereszkedik. Asszonyos, de karcsú dere­kából indítja a parancsot, csípőjét lassan, ütemesen mozgatja. Elégedetten mosolyog, mert eszébe jut Ernő, milyen hangokat ad ki, ha ezt a ritmust beveti nála a lopott órákon.
Őt a férje, Feri ismerte, úgy kerülhetett ide először segéderőnek, de azóta a saját erejéből jut egyre feljebb. Örül, hogy kiharcolta magának ezt a szo­bát. Ma költöztették át a fiúk. Hiányozni fog neki a szobatársa, Lenke, mert, ha nem készült el egy jelentés zárásával, akkor primadonnásan, el­nyújtott hangon kérlelte. Ez mindig hatott rá, olyankor okosnak és segí­tőkésznek érezte magát és befejezte neki a nehéz számolási oszlopokat, a kötelezően leadandó unalmas jelentéseket, sőt, gyakran azokat a felada­tokat is, amihez neki nem volt türelme. Ő nem ilyen pitiáner feladatokra született.
Lenke mindig egy „most az egyszer utoljára” szigorú felkiáltás­sal húzta maga elé az dossziékat. Őt nem érdekli, hogy azt beszélik Sárá­ról, hogy érdekember. Ő egy segítségre szoruló, kedvesen mosolygó, ba­rátságos kolléganőnek látja.
A viszonzás hiányzik. Őt bosszantotta a nő öltözéke, tupírozott, régimódi haja, de akkor is orrolt rá, mikor hozzáfogott fanatikusan dolgozni, semmi nem érdekelte maga körül. Ilyenkor hiába szólt hozzá, oda sem nézett, beszélgetni sem lehetett vele, egy jó pletykát nem lehetett hallani soha tőle. Savanyú. Mondta is neki, hogy csak a hülyék dolgoznak ilyen elszán­tan, semmire nem megy a vakbuzgalommal. Nézze meg őt, soha nem lenne képes arra a tempóra, mégis sikeresebb nála, ráadásul kétszer annyit is keres. Lenke lemondón válaszolt: áh, van ennél rosszabb hely is. Ami igaz, de ő nem a rosszabb helyet keresi, hanem mindig a jobbat. Ő pozitív beállítottságú ember, ő nem fog megalkuvó lenni.
Mariann sírdogál, hogy mi lesz a két gyerekével. Azt hiszi, ő fúrta ki, pedig egyáltalán nem is gondolt rá, ő csak ide akart jönni és kész.
A többiek megszeppentek, azt hiszik, olyan hatalma van, hogy őket is ki­rúgathatja. Nem foglalkozik velük, csak jól akarja érezni magát. De külön­ben is, ő többre hivatott, mint ezek a beporosodott aktatologatók. A veze­tőségnek ezt már rég fel kellett volna ajánlania, és nem neki kérni Ernőtől azon a szerdai napon, amikor elutazott a felesége a megyeszékhelyre.

A szemével látja a lassan nyíló ajtót, de alig fogja fel, hogy valaki bejött, annyira beletemetkezett a gondolatai igazába. Egy 13 év körüli kislány félszegen tartja az ajtókilincsen a kezét, hogy azonnal visszahúzhassa, ha veszélyt észlel. Többször mondja, hogy bocsánat, mikor mögötte két asszony tűnik fel. Júlcsi fakó blúza fölé vett kötényruhájában egy jóságos nagynéninek hat, mindenki idősebbnek nézi a koránál. Sára keresztelte át Julit hosszú ú-hanggal, talán a falusiasságát akarta jelezni vele? De tetszik mindenkinek a dallamos név, rajta maradt.
Barátságosan szólítja meg a kislányt.– Anyukádat keresed, ugye? Ma jött át ebbe az irodába, gyere, szólunk neki.
Dühösen felugrik a székből, mustársárga, francia szabású szűkszoknyája felcsúszik a hirtelen mozdulattól, a lefutó passzé elmozdul, a nagy fekete díszgombok sora ferdén áll, így a nagyszerűen kiemelt gömbölyded vona­lait most egy kificamodott, mulatságos pózban mutatja. Júlcsi szeme mo­solyra áll, de ő nem szereti, ha kinevetik, ezt jelzi a gyors kézmozdulata is. Apró, rángató mozdulatokkal húzogatja egyenesre a ruhadarabot. Azt akarja, hogy mindig tökéletesnek lássák.
– Mi a fenét keresel itt! Otthon kellene lenned a leckédet csinálni, de az eszed a csavargáson jár!
– Apu elvitte magával a kulcsot, nem tudok bemenni.
– Kettőtöknek együtt sincs annyi esze, mint egy etruszk cickánynak! Pont olyan béna kacsa, mint az apja – tárja szét két kezét és néz szabadkozva a többiekre, hogy sajnos, nekem ilyen gyerekem van. Udvariasan nevet­gélnek, csak Viola nem tudja az arcát felemelni, a parkettát vizsgálja.
– Bocsánat! – suttogja.
– Nem esik rosszul a lányodnak, ha ilyeneket mondasz?
– Olyan szerencsétlenkedve viselkedik, mint az apja! Arra nevelem, hogy találja fel magát, legyen talpraesett, ehelyett egy reszkető nyúl.
– Sok keményfának lágy a gyümölcse. Nem a te temperamentumodat örö­költe, az biztos. – Talán kis éle is van a megállapításnak, de Sára nem érzi ki belőle, csak a dicséretet hallja meg.
– Pedig jobban járna – nevet büszkén.
– Nem lehet mindenki ilyen karakán, mint te – jegyzi meg Majorné Ka­tuska. – Elférünk a Földön valamennyien akkor is, ha különbözünk – mo­solyog bátorítón a kislányra.
– Húh, de filozofikus hangulatban vagy ma, talán el kellene menned ebé­delni, nem? – csipkelődik Sára. A többiek is ugratják Katuskát, szokott ilyen világmegváltó hangulatban lenni.
– A korgó gyomor vad gondolatokat teremt, a végén még verseket is írsz.
Ismerhetik, ő szókimondó, nem tesz féket a nyelvére. Az a nézete, ha vala­ki megsértődik, az azért van, mert gyenge, nem tud megbirkózni az igaz­sággal. Tanulja meg, védje meg magát! Ő jól ismeri az embereket, beléjük lát, pont ezért tudja használni ezt a tulajdonságát a saját érdekében. Tarta­nak tőle, de csak féljenek is. Inkább tiszteljék, mint ugrassák, mint ahogy Renáta kolléganőjével megtehették. Ő nem tűrné el, hogy cikizzék, ő érzé­keny a kritikára. Számára fontos, hogy mit mond róla a környezete, ő meg­komponálja, hogy milyen vélemény alakuljon ki róla.
Júlcsi kedvesen szól a gyerekhez. – Gyere csak, Viola! Nagyon kedves tőled, hogy megnézted anyut az új helyén, de elfáradt a nagy pakolásban. Gyere, kérlek, mutassuk meg a szép ruhádat Ildi néninek is, mert éppen emlegettelek neki, milyen szép, sudár kisnagylány lettél az utóbbi időben. Reggel láttalak, mikor iskolába mentél, jól áll neked ez a ruha.
Az anya felélénkül, ő is dicsérni kezdi.
– Ugye, milyen jó? Én vettem a múlt héten a túrkálóban. Ugye, milyen szerencse, hogy ilyen jó szemem van a választáshoz? Egy jó anya nem járatja vacakokban az ő kicsi lánykáját, igaz-e? – nyújtja el a mondat végét. Viola félénken néz fel a padlóról az anyjára, aki, mintha meg­enyhült volna, de ez nála sosem lehet biztos. Az csak legyint – menj csak, jelzi lemondó mozdulattal Júlcsi felé intve – legalább nem itt lábatlan­kodsz!
Sára egyéniség. Tudja, mi áll jól neki, és meg is tesz mindent annak érde­kében, hogy kihangsúlyozza az előnyeit. Mondják, hogy a település leg­szexibb nője. Fenséges, egyenes tartásával olyan, mint egy királynő, sőt, mint egy istennő. Méltóságteljes, ráérős járásával komolyságot, magabiz­tosságával tiszteletet vív ki magának. Pontosan tudja, hogyan kell visel­kednie, hogy meghódítson mindenkit.
Soha nem látszik boldogtalannak, mert nem az. Ő mindig megszerzi ma­gának, amire szüksége van, ő élvezi az életet. Mosolya zavarba ejtő, mint­ha azon tanakodna a megajándékozott, hogy „ez biztos, hogy nekem szól?” Nem átlagos nő. Nemcsak csinos, ápolt is. Előfordult, hogy a fod­rászhoz, inkább nem fizette be az osztálypénzt a gyereknek. Nevetett is rajta sokáig. A szépítkezés egy befektetés, szokta mondani. Messze kie­melkedik a szürke, lógó kardigános, állandóan fáradtarcú nők közül. Ma­gabiztossága olyan vonzerőt ad neki, aminek nem tud ellenállni senki. Törekvése a férfiakat is legyőzni. Mert győzni, azt nagyon szeret. Mindig is imádta a versenyt, nemigen tudott veszíteni soha. Erős nő. A világ alkal­mazkodjon az ő igényeihez – szokta mondani. Amikor nevetnek ezen, azzal vág vissza, hozzájuk senki nem fog alkalmazkodni, mert nem hisz­nek magukban. Ő már fiatal lányként is úgy gondolta, ha nem ebbe a kis településbe dobja le a gólya, ő felhőkarcolókat, gyárakat, óriási hidakat építhetett volna.

*

Behúzza maga mögött az ajtót, üljenek csak a savanyú arcúak magukban tovább. Lenke a felmondás után otthagyta a cuccait, most azokat átviszi egy másik helyre, az irodai kis kocsira már felpakolták a kolléganők. Tolja az aktákat, karjait behajlítja, amitől kissé előre dől, hanyagul rátámasz­kodik a kocsira, fejét felszegi, nyaka íve kecsesen emeli ki íves állát. Asszonyos, de kerek fenekét hátra engedi, amitől a gerincoszlopa olyan vonulatot vesz fel, mint egy ugrásra kész rugalmas gepárd, mely kényel­mesen elnyújtja testét a vadonban, mert tudja, hogy ő az őserdő királynője. Halkan dúdolgat, az erőkifejtéstől ring a csípője. A folyosó fordulójában egy magas, szőke férfi dinamikus léptei hangzanak fel hirtelen, de várat­lanul cövekké változik, tétován tesz egy lépést, mint aki elfelejtette, hogyan is került ő ide. Maga sem tudja, hogy miért hőkölt meg. Nézi a nő sziluettjét a folyosóra beszűrő napfényben, s mivel nem tud mit mondani, csak áll továbbra is. A nő úgy tesz, mint aki észre sem vette, majd hirtelen kihívóan szembe néz a sóbálvánnyal és a dal mosolygósan halk nevetésbe fordul. Szeme huncutul csillog, mélyen beleragad a férfi szembogarába, mintha elektromos sokkoló érte volna a férfit, képtelen megszabadulni tő­le. Nem tudja mire vélni, meghökken, nem tud mit kezdeni a pillanatnyi helyzettel. Nem szokott vele ilyen bénultság előfordulni, általában felta­lálja magát.
– Segíthetek pakolni? – szólítja meg nagyot nyelve, magát is meglepve.
– Éppen vártam egy igazi férfit, aki átvenné a terhemet – mondja incsel­kedő hangon, széles mosollyal, fejét a vállához hajtja, állát előre tolva ki­emeli, így alulról néz fel szokatlanul vékonyra összehúzott szemmel a fér­fire.
– Nagyon szívesen átveszem egy igazi nőtől – kapja el a fonalat az jóked­vűen. Mennyire más ez a nő, mint a megnyúlt arcú, napégette, fáradt nők itt az irodában – gondolja magában. A nő szeme zavarba hozza, mert a férfiak szeretik a nyíltszíni harcot, de most nem lát bele a nő szembo­garába, ahogy teljesen összeszűkül a mosolyától. Bármi lehet mögötte. Átveszi a hangulatot, átragad rá is. Egymás mellett lépdelnek, vibráló fe­szültség van köztük, ennek oldására Sára ráteszi a kezét a kocsi fogójára, a lépések zökkenésétől néha összeér az ujjuk.
– Lám, van még, aki tud férfiként viselkedni a mai világban – fejezi ki elismerését. Miklós kissé szégyenlősen fogadja a nyílt dicséretet. Megér­keznek a célhelyre, a férfinek tetszik az ötletesen kialakított munkasarok. Nem szívesen köszön el tőle. Elbűvölte ez a csodanő.
– Aztán nehogy egy dohos pincébe kerüljenek ezek az értékes papírok, amit én a két karommal pakoltam ide! Holnap dél körül jövök ellenőrizni a szobát.
Sára nem szól, egyre szélesebbre szalad a szája, le sem veszi róla a szemét, mintha oda lenne ragasztva. A lovag hátrálva megy ki, csak reménykedik, hogy megtalálja az ajtót, amin bejött, mert úgy érzi, nem veheti le róla a pillantását, azzal megsértené ezt az igazi nőt és elvesztené ezt az őrületes energiaáramlást, megszakítaná a saját testében fejtől láb-ujjáig csiklan­do­zó áramlatot is. Iszonyatos hullám olyan erővel tört rá, hogy most valamit tenni kellene, de mégsem szökdelhet a cég folyosóján óvodás kisfiúként.
Miklós veszi át Albert helyét, megbeszélték a főnökséggel, hogy munka­köri cserét csinálnak, mert Albert nem szeretne többé bejárni az irodába. Miklós ugyan nem nagyon örült neki, nem szereti az iroda hangzavarát, szívesebben dolgozik egyedül. A férfi magas, vékony, nem úgy, mint Er­nő, aki kopaszodó, kerekedő pocakkal, és alacsonyabb is nála. Szőke, hullámos haja konzervatív formára van fésülve. Így érvényesül arcának lágy vonása. Egyszerre ártatlan kisfiú és ugyanakkor csábító erős férfi. Miklós után bomlanak a nők, lekvárokat hoznak be neki, mézzel trak­tál­ják, meggyes kuglófot csomagolnak neki, hívják együtt ebédelni. Minden­kivel megtalálja a hangot, kedves, de soha nem megy túl a barátság vo­nalán. Neki családja van – szokta mondani. Csinos, dolgos feleségét és gyerekeit imádja. Reggel ő szokta vinni őket az oviba meg a suliba, mert az asszonya másik városba jár be dolgozni. Délután összeszedi az egész családot, először a feleségét a buszmegállóban, majd együtt mennek a kicsikért. Jó így. Szép kis házat építettek, jó benne lakni. Szerinte ilyenek a boldog emberek.
Leparkol a cég udvarában, ma nem volt sürgős bejönni, de elintéz ezt-azt. Ha itt van, hát beugrik Sárához, megígérte neki, nem akarja, hogy rögtön megismerkedésük után megbízhatatlannak tűnjék.
Sára azonnal feláll, mikor kopogtatnak, sietve megy Miklós felé. Ott azon­ban megtorpan. Kezével végig simítja Miklós karját, egészen az ujja he­gyéig, ott egy pillanatra megáll, a kisujján a bőr finomságát érezni lehet, picit megcsippenti, majd hirtelen elengedi. Miklós még sokáig érzi a bő­rén a hívó szót.
– Nos, elégett már az a sok papír, amit tegnap hoztunk be?
– Még nem, de lehet, hogy jobban járnánk – nevet, közben a pillantásával húzza maga felé a férfit, aki megérzi a mágnest. Egy hirtelen mozdulattal ellép a férfi mellett, nevetve megkerüli és visszamegy az asztalához.
– Mesélj a munkaterületedről nekem, be kellene, hogy vegyelek az én pro­jektembe.
– Szívesen bemennék a projektedbe! – a férfi szeme csillog, arca ragyog.
– Oda sok önként vállalkozó jönne – jóízűen nevet, mert tudja, hogy bárkit be tud hálózni.
– Nem tudtam, hogy sorszámot kell húzni – tréfálkozik a férfi, miközben úgy ül le, hogy Sárának az egész alakját lássa. Hát, nem csak a szája nagy, nézi kedvtelve. Szinte szokatlan, hogy egy ilyen korú nőnek itt falun ilyen hetykén álljanak a dudorai. Vajon a combja is ilyen kemény? Na! Nem szabad ilyesmire gondolnia, neki nagyon is csinos és szolid kis felesége van, még kihallatszik otthon a fejéből véletlenül a galád gondolata. Sára viszont megérzi, tettetett szemérmességgel simítja le jobb kezével ruhája finom kelméjét a bal oldalán úgy, hogy keze lassan a derekától a combján át a térdéig követi a teste vonalát, kézfeje pillanatra beragad a térdei közé, picit megszorítja, onnan húzza lassan felfelé. Bal keze az arcán van, mint egy szégyellős kislánynak. Miklós nem szokta meg ezt a látványt, egy­szerűen megvadul a mozdulattól, hangja reszelős lesz, gyorsan szedi a levegőt, szeme nedvesen csillog. A csábító azonban hirtelen behúzza a székét szorosan az íróasztal alá, hogy a férfi csak a karját látja.
– Na, mi lesz, nem akarsz mesélni magadról? Ha bejöttél, csak van mon­danivalód? – miközben szigorúan szól, a testbeszéde mégis évődést árul el. Miklós elmeséli, hogy ritkán járt be eddig az irodába. Azonnal félbe­szakítja – És ezután? – évődik elnyújtott hangon, fejét előre hajtja, az állát előretolva, szemével alulról néz fel a férfire, kitartva a pillantást, majd hátra hajtja a fejét és gurgulázva nevet. Miklósnak nagyon tetszik ez a játék.
Komolyan elmondja, hogy szerinte a cégnek nem jó a marketingje, nem mennek a termékek, szinte az előállítási ár alatt kell, hogy eladják, hogy legalább valamennyi visszajöjjön belőle. Beszélgetnek még, pontosabban Sára puhatolózik, a férfiből meg folyik a szó, pedig tudja jól, hogy ezek üzleti titkok. A fejében azonban párhuzamos gondolkodás van, az egyik fele a munka, a másik a vele szemben látható vadító női test. Egyik terület – az utóbbi – sokkal jobban uralja most az elméjét, az biztos. Milyen lehet másképp. Úgy. El tudja képzelni. Vagyis nem szabad elképzelnie, neki felesége van. Mennie kell, feláll.
– Van két gyerekem, feleségem meg egy házam – mondja hirtelen hadar­va, hangosabban a kelleténél.
– Nekem is van egy férjem egy gyerekem egy házam – válaszolja a meg­lepetés legkisebb jele nélkül az asszony. – Akkor ezt megbeszéltük. Meg­könnyebbülhetsz – nevet.
– Holnap is bejövök.
– Nem biztos, hogy itt leszek, terepre is járok.
– Én akkor is itt leszek. Kettőkor. – Lassan megy ki, a tekintete hozzára­gad a nőhöz.
Hát persze, hogy véletlenül pont itt leszek kettőkor! – gondolja somolyog­va a kigyúlt nő.

Kettőkor csakugyan bejön Miklós. Sárát zavarja Ernő szigorú megfigye­lése, őt senki ne tartsa kordában, senki ne irányítsa, neki ne mondják meg, hogy mit lehet tennie és mit nem. Soha nem tűrte, a szabadságát mindig is megőrizte. Sokkal inkább ő szereti a felügyelete alatt tartani a másikat. Miklós határozottan érzi, hogy a nő kedveli. De ő sem gondolt semmi másra egész éjjel, mikor álmatlanul forgolódott. Sára arról beszél, neki van ugyan férje, de minek is. Egy olyan férfire lenne szüksége, aki segíteni tud neki, akire lehetne támaszkodni, aki ott van, mikor kell és meg is tudja tenni, amit kell. Miklós az utolsó mondatba belemagyaráz olyat is, amit a nő nem mond ki, hogy mit nem tud megtenni, de hát ki tudja, ez a le­bilincselő, dinamikus nő mire gondol. Firtatni azonban nem meri. Kü­lönben is korán van még.
– Ha tudnál ajánlani valami karakán férfit, aki segítene a cég termékeit elvinni vidékre, várom az ötleted. Egy gyenge nő ezt nem képes megol­dani.
– Ha elfogadnád szerény személyem, nagyon szívesen vállalkoznék rá.
A férfi eddig hezitált, nem is merte volna megkörnyékezni. Örül, hogy nem arra kérték egyből, amit ő maga is szeretne, de még fél tőle.
– Csütörtökön itt leszek.
– Nem, az nem jó! – kiált fel ijedten Sára – inkább a péntek. – Eszébe jut, hogy az elnök pénteken nem lesz bent a cégnél.

Miklós már idő előtt megjelenik, láthatóan gondosan öltözködött. Sára is rendkívül csinos a feszes fehér sztreccs farmernadrágban és rövidke tűz­piros kabátkájában. Most láthatja Miklós, hogy az eddig szoknya alatt takart combja vonala pontosan olyan, amilyennek ő azt addig elképzelte. Sőt. Úgy érzi, azonnal megvizsgálná a farmer belső oldalát is, de az sem lenne baj, ha lehullna az a fránya öltözékdarab. Szigorúan munkatársi cse­vej mellett bepakolják a kocsiba az eszközöket, mert nem merik a fiúkat megkérni, hátha az lenne az első, hogy Ernőt értesítik.
Nagyon kellemes útjuk van, nagyon sokat, fesztelenül beszélgetnek, kitö­rő örömmel nevetnek a régi koncertek emlékein, balatoni nyaralások és egyéb élmények is előkerülnek. Megállapítják, hogy nagyjából hasonló a múltjuk, az életvitelük, a gondolkodásuk. Sárának szüksége van rá és ő boldogan megtenne érte mindent. Csak hát ott van az ő kis felesége. Meg­érzi a dilemmát, hirtelen átfogja a férfi vállát, így szemben ül vele a kocsi­ban, hangja szokatlanul halk lesz.
– Tudom, hogy neked most nagyon nehéz, mert szereted a feleséged, mi­közben itt vagy velem. De hidd el, nem kell félned tőlem. Nem veszlek el tőle. Nem lesz abból semmi baj, ha jól érzed magad velem. Szükségem van rád. Mióta bejöttél, csak rád gondolok. Mindig is egy ilyen férfiről álmodtam. Egy ilyen intelligens, kedves férfiről. Imádom az illatod, a han­god, a járásod. – Közben két tenyerébe fogja a meglepett férfi arcát, mé­lyen néz a szemébe, leheletét érzi, ami finom fuvallat. A férfi szíve vadul kalimpál. Mióta nős, nem volt a feleségén kívül senki mással, de most úgy érzi, szétveti az erő, nem bír magával. Aggasztja, hogy itt, az autóban ölel­kezik, ezt nem lenne szabad. Így különben sem lehet, és meg is láthatják őket. A finom női ujjak a haját simítják, a fura testhelyzettől kemény mel­lei hozzáérnek, érzi a forró bőrét és látja a nő valódi, őszinte mély szán­dékát, ugyanúgy kívánja ő is. Ez nem lehet csalás, ez egy valódi egymás­nak rendeltetés. Nem, nem lesz semmi baj. Már nem tud gondolkozni, az ősi ösztön átveszi hatalmát, mennyire jó, mennyire őrjítő, micsoda szen­vedély árad ebből a nőből. Ez a csodás nő őt választotta, igen, nem is mer­te remélni, ez a szuggesztív, sikeres nő őt akarja, csak őt. Igen, ahogy mondja: őket örökre az isten is egymásnak teremtette. Zakatol a vér az ereiben. Teste pattanásig megfeszül, az izmok felkészültek, mint egy vad versenyló, akit nem lehet megállítani a rajtvonalnál. Így, együtt, iszonyú­an jó, micsoda kérdése van, hát persze, hogy ő is azt érzi, igen, ellenáll­hatatlan, vadító a forró öle, és oda fog nyúlni, és igen, ez a nő megteszi, már oda is nyúlt, nagyon finomak az ujjai. Nyilván ő is őrülten kívánja, húh, de jó érzés. Szédítő a csókja, mindenhol beborítja vele, igen, ott is, igen! Szétpattan az agya, elvesztette az akaratát. Muszáj megtenni, nem tudja meg senki, nem lesz semmi baj. Nincs megállás, képtelen rá. Igen, teljesen passzolnak, ők egy pár most már.

*

Szeretnék kérdezni valamit – megy kissé bátortalanul oda az anyjához. Téblábolva álldogál.
– A múltkor a villamoson megismerkedtem egy fiúval, dumáltunk, helyes srác, tetszett is, jó humora is van, de valami furcsa van rajta. Mondta, hogy találkozgassunk, de én nem akartam. Azóta állandóan a nyomomban jár. Idegesít. Félek tőle, olyan erőszakos, de nem merem neki mondani, hogy hagyjon békén, mert már érthetően közöltem vele, hogy nem akarok talál­kozgatni vele, de dühös lett. Nem tudom, de azt gondolom, füvezik is. Szerinted így kell udvarolni, tök normális dolog, vagy jobb, ha nem járok arra ezután? Annyi minden történik manapság. Anyu, figyelsz rám? Kí­váncsi vagyok a véleményedre.
– Milyen véleményemre? Képzeld, holnap eldől, hogy én kapom-e meg annak a területnek a vezetését, tudod, ahol olyan jóképű a telepvezető! Tudod, meséltem! – hadarja gyorsan, felhevülten.
– Igen. Drukkolok, hogy sikerüljön, ha szeretnéd megszerezni.
Talán holnap újra megpróbál beszélni az anyjával, mert tényleg gondban van, nem tud dönteni, problémás-e a srác, vagy csak ő fújja fel a dolgot.

*

– Violecska, mit hallottam rólad?
– Na, mit?
– Na, mit?
– Na, mi-i-iiiit?
– Nem jót.
– Leöltem egy kecskét, két őrt és három tanárom?
– Nem, nem.
– Hogy csúfságomat eladtam hatvan libáért.
– Nem, nem! Nem adnának érte hatvan libát. Sőt, egyet se, nekem elhi­heted.
– Akkor elloptam a torony óráját?
– Nem, nem, de már forró.
– Bankrabló vagyok?
– Kérj tőlem, ha megszorultál.
– Na, jó, ne vicceskedjél már, nem is hallottál semmit, csak ugratsz.
– Na, jó, ha idejössz, megmondom – ujjaival úgy int maga felé, mint a kisdedeknek szoktak. Hangját lehalkítva mondja:
– Azt mondják, hogy szeretsz hazudozni.
– Na, tessék! Tudtam, hogy hozod a nadrágszíjat.
– Nincs nekem olyan. De elmondod, hogyan is volt?
Már nem mosolyog a szeme. Szomorú.
– Hát, tudod, utálom, amikor anyu erőszakosan kérdezget, akármikor megmondom az igazat, dühös lesz, tombol és megszégyenít mások előtt. Ki akartam bújni előle, hát, nem az igazat mondtam. Ennyi.
A férfi nem szól, könyökölve a pakolónak támaszkodik, őt nézi vára­ko­zón, a szemével biztatja, piciket biccent.
– Már kicsi koromtól fogva sulykolja belém, hogy nekem mit kell gon­dolnom, mit kell csinálnom, mire kell vágynom. Már magam sem tudom, mit akarok, ki vagyok én. Így aztán felépítettem egy szép mesevilágot és átjárok közte és a valóság között, de néha már magam sem tudom, hogy melyikben vagyok éppen – mutatja, hogy nem teljesen komplett –, de ő legalább így azt látja, hogy megfelelek az ő elvárásainak. Mentsen meg a jó ég, ha ez mégsem sikerül.
– Sajnos, nagyon sok szülő így gondolkozik itt. Amerikában kimond­ha­tod, amit gondolsz, nincs büntetés érte. Így a gyerek nagykorára pontosan megismeri a saját vágyait és a jövőjét ahhoz alakítja.
Pakolásszák az edényeket és Viola kicsit felenged, mert elfogadást érez, amit az anyjától még soha életében nem kapott meg.
– No, és ha már itt tartunk, hogy kellene viselkednem szerinted, hogy az mindenkinek jó legyen? Mondjuk nekem is egy kicsit.
– Hát, eléggé bajban vagy. Mert ha állandóan védekezel, akkor abba bele­halsz. Ha meg egyáltalán nem védekezel, akkor abba halsz bele.
– Köszi, ezek szép kilátások nekem, cuki vagy!
– Én sem vagyok okosabb nálad, Violecska, csak próbálok gondolkozni a megoldáson. Szerintem, először is őszintén meg kell ismerned saját ma­gadat. Fogj egy vonalas füzetet és jól dugd el anyád elől, (nevetnek) aztán minden áldott nap írd bele az aznapi vágyadat. Mindegy, hogy nem való­sítható meg, mindegy, hogy most még távolinak látod, olyan hihetetlen­nek, mert azt később szabad, sőt, kell is módosítani, nem az a fontos, ha­nem hogy tisztában legyél saját magaddal. Néhány hét után mindig lapozz vissza és nézd meg, hogy változtak-e. Ha igen húzd át őket. Majd lesz másik. Ha azt gondolod, hogy pukkadjon meg anyám, azt is írd le.
Kuncogás jelzi az egyetértést –, de azt is, hogy miért kívánod, és mi lenne neked abban a jó, ha beteljesülne.
– Hogy végre kapnék levegőt!
– Ha az, akkor írd le magadnak. Majd később elolvasod és azt is leírod, hogyan kaphatnál akkor is levegőt, ha az anyád nem pukkadna meg. Mert neked a célod nem őrá irányul, hanem őt kikerülve is boldogulni. Nem tudom, még nem ismerem a családotok történetét teljesen, de az is lehet, hogy ő azért ilyen hatalmaskodó, mert fél valamitől.
– Na, ő aztán semmitől sem fél, az már tutti. Sem embertől, sem állattól, sem büntetéstől. Ő egy vakmerő, bátor ember.
– A vakmerő nem bátor! És nem olyan biztos az, hogy bátor. Sokszor nem látunk bele az emberekbe és mást hiszünk róluk. Vannak pótcselekvések és vannak, amikor tényleg saját maguk is meggyőzik magukat, hogy a fé­lelmeiket így elpalástolják. De neked mindegy is az, hogy nála ez miért van, ez legyen az ő problémája, felnőtt, majd megoldja. Számodra legyen az a fontos, hogy ne engedd meg magadnak, hogy a tőled idegen visel­ke­dés rögzüljön nálad. Nem foghatjuk másra a rossz életvitelünket, nem hi­báztathatjuk egész életünkben a szüleinket, a saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat, mi vagyunk a felelősek saját magunkért. Függetlenedni kell tőle érzelmileg. Tennünk kell érte, hogy soha senki ne tudjon befolyásolni a viselkedésével. Ha te nem akarsz hazudós lenni, erre senki nem tud rá­venni. Ha valamit nem akarsz megtenni, azt ne tedd meg. Bátorság, erő kell hozzá, de neked ez megvan, tudom, hisz ismerlek. Meg, tudod, mi jutott még az eszembe?
– Nem, mert most mondtad, hogy nem láthatunk bele az emberek fejébe.
– Érdemes lenne harcművészetet tanulnod, állítólag ők megtanulnak hatá­rozott nemet mondani… –, de nem tudja befejezni a gondolatsort, mert Viola a pakolópult előtt máris behelyezkedik a harcművészekre jellemző pózba, két kezét mellkasán keresztbe veti, tenyerei félelmetes élességet mutatnak, és mielőtt az áldozat megfordulna, Viola már emeli is a lábát és a lábfejével tarkón találja a meglepett férfit. Közben éles, vijjogó iii-júú hangot hallat, ahogy egy tisztességes feketeöves tenné. Kirepül a műanyag krémsimító lapát a kezéből, de nem néz utána, inkább villámgyorsan el­kapja a lány lábát és vonszolja az ajtó felé, aki így egy lábon ugrál utána egyensúlyát vesztve, teste ide-oda himbálódzva.
– Ezt még tanulni kell a Kis Sport Ladynek – mondja kajánul, de azért óvatosan fogja, nehogy bevágja a fejét a megszorult lány. Nagyon nevet­nek. Nem is nevetnek, önfeledten vihognak.
– Mit idétlenkedtek itt – néz be Sára a konyhaajtón – én is akarom hallani! De mosolya nem eléggé meggyőző. A bizalmatlanság és az irigység vé­kony tüllbe csomagolt álarca ez.
– Nézd, egy tortát csináltam – mutatja a megmenekült sütit.
– Majd jól megnő a feneked, aztán kilóg a nadrágból.
– A múlt héten még azt mondtad, gizda vagyok. – Violából elillan az iménti bizakodás, egy mondattal le lettek döntve a felépítményes remé­nyei.

*

Gyönyörű, ötszirmú fehér virágok szelíden lökdösődnek a langyos szel­lőben, mert alig férnek el egymás mellett. A levelek még nem bomlottak ki, mintha egy óriási, kissé lapított hógolyó lenne a mezőn.
– És ki eszi meg a termését itt a réten?
– Nem tudom, de ha ennyire fontos neked, kiköltözök egy hétre figyelni, s lefotózom, aki hozzáér. Éjjel-nappal. Elég lesz ennyi idő?
– El is várom, hogy képekkel dokumentáld, ki dézsmálja meg.
– Itt valaha egy tanya lehetett, talán díszfaként ültették, ugyanis a mezőn ritkábban fordul elő. Látod, úgy nőnek a bokrok még ma is, hogy látszik az udvar helye. Leheverednek a zsenge rétre. A lány a pitypang nagy, kerekfejű, sárga virágát simogatja, a férfi a hosszú fűszálakon húzza végig az ujjait. A mező ismerős, finom illata körbe fonja őket.
– Milyen csend van.
– Nincs csend. Hallgasd csak! – némán fülelnek, közben a férfi kérdőn mosolyog a lányra, aki hirtelen szeretne kiugrani a bőréből, de nem tudja, hogy miért. Szokott ő a mezőn járni, de így még soha nem élte meg.
A mezei pacsirtát figyelik, ahogy kitartóan udvarol a párjának. A leve­gőből küldi szívhez szóló üzenetét, amitől minden bizonnyal ellágyul a földön, fűcsomók között várakozó menyasszony szíve. A gyors röptű ma­dárka csigavonalban repül fel a magasba, talán 200 méterre, lelkesen énekel. Majd hirtelen, majdnem100 métert zuhan lefelé, de a függőleges esés közben is folyamatosan énekel, a dallamot nem veszti el. Dicső, dicső, kikelet, kikelet, ki-típem, ki-típem. Villámgyorsan vízszintesen repül trillázva tovább, majd szemmel alig követhetően vágódik szinte füg­gőleges helyzetbe és leejti magát a földre. Ott ritkábban énekelnek a pacsirták, de madaruk még megajándékozza őket dalával. Persze, az is lehet, hogy nem nekik szól a ráadás, inkább meg akar bizonyosodni, sikerült-e meggyőzni mátkáját – nehogy kevesellje az érte szóló éneket és lusta hímnek tartsa őt. A kis teste belerezeg, ahogy sárga csőrét gyors rit­musban nagyra nyitogatja és zárja, vékony sárga lábacskái alig bírják megtartani, ahogy tele tüdőből fújja a nótát. Tollazata az erőlködéstől fel­borzolódik, így egy kis golyónak látszik. A torkának nyílását a másodperc tört része alatt változtatgatja, amitől létre jön ez a minden oktávot átfogó, hol csilingelő, hol mélyen duruzsoló torokhang. Néha, mintha garga­lizálna, majd cserreg, kattog, a dobszó tam-tamjának ütemével színesített egyedi, csak rá jellemző hang-kavalkád. Időnként gyors ritmust vesz fel, máskor hosszan elnyújt egy-egy hangot, de csak azért, hogy aztán meg­lepetésszerű váltással újból trillázzon, gurgulázva kiáltsa boldogság utáni reményét a tojó felé. Ember nem lenne képes ilyen szonátát írni.
– Ha ilyen szépen trillázok neked, feleségül jössz hozzám?
– Persze, feltéve, ha 100 méteres függőleges ereszkedés közben énekelsz.
Vajon honnan van a tudása ehhez az ének tehetséghez, amivel nemcsak párját, de minden embert is elvarázsol. Az biztos, hogy nagyon kitesz ma­gáért.
Hallgatják a kis hős énekest. Milyen szerencséjük van! Még a kakukk is megszólal valahol a távolban. Viola szeretné az időt megállítani az örök­kévalóságig. Szokatlan béke száll a lelkére. A férfi mélázva nézi a határ­talan mezőt.
– Így szeretnék élni egész hátralevő életemben.

*

Egymás mellett fekszenek a felmelegedett kövön, mind a ketten az előző perceket próbálják feldolgozni.
– Mit nevetsz? – töri meg a csendet a lány.
– Nem nevetek, mosolygok.
– Mit mosolyogsz?
– Teljesen azonos ritmusban vesszük a levegőt.
– Ja. Már észrevettem máskor is.
– Mókás. – Úgy néz Violára, mint egy őr, akire a világ legdrágább gyé­mántját bízták megőrzésre és ő hirtelen engedte belegurulni a vízbe. Az életét adta volna az előbb oda, hogy megmentse ezt a szikrázó követ, ezután rajta tartja a szemét, nehogy kicsússzon az ujjai közül. Eddig nem is tudta, milyen érték van a birtokában. Milyen fontos számára.
Viola fejében nem az alkalomhoz illő gondolatok vannak. Nem sokat fog­lalkozik az élete megmentésével, sokkal inkább azon gondolkozik, miért nem érez szégyent egy pasi mellett melltartó és bugyi nélkül. Akármilyen életveszélyes helyzetben is vannak, a meztelenség erotikus érzéseket hoz fel, amit mind a ketten igyekeznek elnyomni.
[…]
Olyan hálásan néz a férfire, hogy az a lélegzetét visszafogja, meg­merevedik, hirtelen félrenyeli a saját nyálát. A lány közelebb húzódik, hogy elérje a hátát és gyengéd mozdulatokkal ütögeti. Már van remény, hogy a beteg túléli a légcső görcsöt. Tenyerét ott felejti, majd simító moz­dulatokkal húzza le, mintha a vállától a derék irányába futkosó hangyákat hessegetné el. A test erős libabőrrel válaszol. A férfi megfogja a puhán sikló finom kezet és lassú mozdulattal elemeli, teleszívja a tüdejét, vissza­tartja a levegőt. Száját összeszorítva, homályos tekintettel néz a lányra. Lehunyja a szemét, préselő hangot hallatva a levegőt lassan engedi ki.

*

– Ne ordíts már olyan eszelősen! Idegesít.
Ahogy az őserdő éjszakai csendjében messze hallatszik a tonnás orangután testének mélyéből felszakadó borzongató, tömör hangorkán, úgy árad a lányból a hosszan elnyújtott, csillapíthatatlan fájdalom levegőzuhataga. Felszakadt tehetet­lenség, a meg nem kapott szeretet, a kifosztottság a gyerekkorától idáig.
A férfi ijedtében wiskyt akar neki adni, hogy megnyugodjon, de a lány akkora erővel löki ki a kezéből, hogy az a falra csapódik. Az apró üvegcse­repek hangja a levegőt megrezegtetve múlik el.
– Nyugodj meg, később megbeszéljük. A dolog nem az, aminek látszik. Gyere, fürödj le hideg vízzel – halkan csitítja.
– Menj innen! Elájulok. Rosszul vagyok! Megőrülök! Meghasad az agyam!
– Most mit vagy úgy oda? Rosszul esik, hogy engem választott? Mert én igazi nő vagyok. Azt mondta, hogy te egy gyerekes lány vagy. Képtelen vagy egy férfit rendesen kielégíteni.[…]
– Viola! Tévedsz! Ez nem az, aminek látod, gyere vissza, megmagya­rázom! Hallgass meg! Szeretlek! Életem végéig csak téged szeretlek! Érts meg!
Viola a megszokott parkolóhelyre fut, észtveszejtő fájdalmában nem em­lékezik, hogy ott nem volt hely. Nem látja a kocsit, megáll, belekapasz­kodik a saját hajába, úgy húzza, hogy a feje a vállára hajlik. Ekkor jut eszébe, hol is parkolt. A mögötte levő embermagasságú sövénynél kanya­rodik rá az ellentétes irányra.
Ez életük döntő pillanata, amikor ellenkező irányba rohannak, és az őket elválasztó néhány tíz méter vél­hetően soha, de soha többé nem fog találkozni.
A lány nyer annyi időt, hogy beugrik a nyitva hagyott autóba. Keresi a kulcsot, nem találja. Kiug­rik a kocsiból, elszalad néhány métert, majd vissza, az ajtóhoz kap, kirán­gatja nagy nehezen a kulcsot. Majdnem a lábára rántja az ajtót. Az autó nem indul. A dekoncentrált lány reszket, kezét-lábát képtelen összehan­golni. Kinyitja az ajtót, kihajol, az idegességtől hány. Közben indít. Lefullad a motor.
[…]
A távol­ság nő, a férfi lemarad. Belenéz a visszapillantóba, de elveszti az út feletti felügyeletet, kisodródik az útpadkára, a bal első kerék letér, az út melletti köveken pattog. Visszarántja a kormányt, újra a műúton van, most a fele­zővonalon is túlra kerül, egy őt előző autós rátenyerel a dudára…